Fél öt, üres a tál. A délután, mint valami lomha, szőrös pók, rátelepszik az emberre. Lelassultam, s hatni kezdett az erdei csodaszer. Meleg nap volt ma. Napos és szeles. A szél szokatlan irányból és hevességgel söpört végig az utcákon. Szaharai homokszemcsékkel élesre töltött forró szél. A járókelők egy része is bizonyára a szokatlan időjárásról beszélt izzadt homlokukat törölgetve. Ki tudja, mi járhatott még az eszükben. Lassan és folyamatosan formálódott az úgynevezett közvélemény.

Én a közvéleményre nem sokat adok. Úgy gondolom, hogy nagyrészt hitvány és sekélyes gondolatok ártalmasak. Legalább is rám nézve bizonyosan.

A pitesütésen kívül darázscsapdák állításával töltöttem a napot. Az édes feketeribizli szörpnek a legkipróbáltabb darázs sem tud ellenállni.

Mostanában sokszor eszembe jutott az egyik híres filozófus esete. A második világháborúban lebombázták a lakását, és elpusztult a hatalmas magánkönyvtára. Ekkor elhatározta, hogy kertészkedéssel múlatja az időt. Én meg a darázscsapdákkal.

Összeszedtem vagy két-három üres üveget, mindegyik alját finom szörppel töltöttem meg, és kiraktam azokat a terasz különböző részeire. (Akkor még volt teraszom.) Egy óra elteltével az egyikben egy nagy kövér darázs úszkált a ragacsos lé tetején.

Az ember néha szörnyen kiszolgáltatottnak érzi magát. Ilyenkor csinál valami kis ostobaságot, ami pillanatnyi üzemzavart okozhat a rendszerben. Én például időnként összecserélem a boltban az ártáblákat. Egyszer olvastam egy könyvtérosról, aki bizonyos regényekből bizonyos lapokat kitépdesett, a lapokból papírgalacsinokat gyúrt, és azokkal focizott a polcok között, mert úgyse jött senki a könyvtárba.

Sokszor a lényeges nem az, ami van, hanem az, ami kimarad, mintha a kimaradások rendszert alkotnának, egy negatív világot, hogy nekünk folyton csak a felszínen való muszáj.-lebegés legyen megadatva. Én már, öszintén szólva, nem is várom egy detektív filmtől, hogy megtudjam, ki  a gyilkos. Így sokkal természetesebb.

Egyszer citrompótlót tettem a szomszéd kávéjába, amikor átjött hozzám. Vártam a hatást. És a legdöbbenetesebb az volt, hogy észre sem vette. Megitta, mintha minden kávé savanyú volna, és nem keserű.

Amikor kisgyerek voltam, egyszer a konyhakőre ejtettem a piritóssütőt. A testvérem is ott volt, és az édesanyánk ránk förmedt, hogy ki volt az.
- Az Isten - mondta, mert akkor azt tanultam éppen hittanon, hogy Isten mindenütt jelen van.

Isten mindenütt jelen van. Kétségbeesetten pörög körbe-körbe az üvegben megrészegedve a sok feketeribizli szörptől.

Aztán rájöttem, Isten főként a citrompótlós kávéban, az adáshibában és a közvéleményben lehet jelen.

Az áfonyapitét a kanapén emésztettem meg. Aztán megfürödtem, és este lett. Papírokat rendezgettem a konyhában, kiderült, hogy egy levél elveszett, Vagyis csak része lett a kimaradások rendszerének. Így legyintettem egyet, és tovább pakolásztam a papírok között.

Ezek után joggal tarthatnak fura alaknak, érdekes fazonnak vagy éppenséggel regényhősnek. Csak az igazság az, hogy - mint minden - a furcsaság is relatív. Mindenki a saját nézőpontjából látja a dolgokat. És az én nézőpontomból a saját életem elég unalmasnak néz ki. De mindenkinek csak a sajátja unalmas. Csak a sajátja, kivéve engem, aki a saját életemnél csak a másokét tartom unalmasabbnak.

Vacsorára egy szendvicset ettem - pulykamellsonkásat -, aztán elmosogattam, de még nem tudtam elaludni. A kikötőt nézegettem órákig, ahogy a nap a hegyek közé kúszott, majd eltűnt, és csak egy nagy narancssárga foltot hagyott maga után.