Ma korán kimentem az erdőbe, hogy összezavarjam a madarakat. Figyeltem, melyik madarat is lehetne megzavarni az énekében. Felhangzott egy trilla, s majdnem ugyanazt a dallammenetet visszafütyültem, s így beszélgettünk. Hamarosan elterjedt a hír az erdei madarak között, hogy a környéken megjelent egy sokszavú poszáta, ami képes mindent utánozni.

Az embereket nem szeretem, csak nézegetni jó őket. Sokszor zenét hallgatok az utcán vagy a buszon, hogy ne kelljen hallanom, miről beszélgetnek, több időm marad így megfigyelni az öltözködésüket és a viselkedésüket.

Az erdőben szedtem egy szatyor feketeáfonyát. Arra gondoltam közben, mi volna a kis sokszavú poszátával, ha egy hatalmas jávorszarvas éppen erre járna. Az avar folyton nedves, a pókhálókon harmatcseppek ülnek, csend van, de mégis érzi az ember a sok állat titkos jelenlétét. Csak a madarak énekét hallgattam.

Az erdőt nem ismerem, de az erdő ismer engem. Olyan, mintha otthon lennék sok-sok évi távollét után. Olyan, mintha itt volna a helyem, de mégsem szeretnék itt élni. Csak hallgatózom, végigtapogatom a fák kérgét, megszagolom a gombákat.

Az áfonyát hazavittem. Útközben biztos sokan megbámulták a fekete ujjaimat. A cipőm talpa is tele volt avarral, ami hazáig mind kihullott, barnácska csomókból nyomokat hagyva magam mögött. Az áfonyából pite készült vaníliaszósszal. A legjobb a forró áfonyás pite hideg tejjel.

A régi épületek nem is olyanok, mint amit emberek építettek, vagy legalább is nem azok az emberek, akik most köztünk járnak-kelnek. Ahogy mentem hazafelé az áfonyával, hallottam az emberi léptek zaját a városházánál, mindenféle cipő kopogását, és soha ilyen hangosan, nem is meberek között mentem, hanem cipőkopogások közt, mindenki egy-egy pár cipő hangjává vált, a beszédet, az autózajt sem hallottam, csak az innen is, onnan is ritmusosan előbukkanó cipők kocogását, ami nem is olyan meglepő, hiszen ha az embert emberszámba nem is lehet venni, legalább cipőkopogás még lehet belőle. A legtöbb cipő az italdiszkont felé igyekezett.

Tulajdoképpen félek egyedül az erdőben. És egy kicsit mindenütt félek. Még otthon is.

Mindig meg-meglendülök, hogy most aztán felkeresem a régi barátokat, de a porcelán teááskészlet és a csontszáraz mézes puszedli gondolatától mindjárt elmegy a kedvem a látogatástól.

AZ áfonya  sok levet enged sütés közben, érdemes zsemlemorzsát szórni alá. Van, aki a vaníliaszószra esküszik, van, aki a tejszínhabra, nem lehet igazságot tenni köztük. Az áfonya tartalmazhat valami csodaszert, amitől különlegessé válik számomra. Talán a sok vas, talán a kékség. Képes vagyok a félig főtt, forró lekváron hosszasan elnyalakodni, sokszor megégette már a nyelvemet.